Emlék
Kustra Gábor - Emlék
Nem is tudom mikor, talán
tizenhárom lehettem.
Olyan történt velem, melyet
soha el nem feledtem.
Áprilisi délután volt,
esős, szeles, sápatag.
Viharos szél ostromolta
A szürke házfalakat.
Hazafelé indultam, már
amennyire lehetett.
A viharos szélben utam
a házak közt vezetett.
A telepi üzlet mellett
Egy piros babakocsi.
Mely a szélviharral
Próbált meg hadakozni.
A környéken senki nem volt,
A babát sem vigyázta.
Csak a szél, mely a kis kocsit
Ide-oda himbálta.
Elindultam arrafelé,
Éreztem, hogy mennem kell.
Mert a vihar konokul bánt
Az ártatlan kisdeddel.
A viharos szél haragja
Felbőszülten lecsapott.
Megrázta a babakocsit,
Melyet aztán felkapott.
Azt hittem, hogy rosszul látok!
Kerekét megemelve,
A kocsi a kisgyermeket
Magából kivetette.
A baba fejjel előre
A beton felé zuhant.
Az agyamból rögtön elmúlt
A kezdeti kábulat.
A táskámat messze dobva
A csecsemőt elkaptam.
A hatalmas ijedtségbe
Én is majd' belehaltam.
A kisbaba hangosan sírt,
Keze, lába reszketett.
Apró teste, zokogása
Átszúrta a szívemet.
Ölbe vettem, holott soha
Ilyen dolgot nem tettem.
Talán csak a sors tudja, hogy
Miért kellett itt lennem.
A kisded nagyon apró volt,
Pár hetes, ha lehetett.
Alighogy kézbe vettem őt,
A szél elcsendesedett.
A kocsit felállítottam,
Beletettem a babát.
Ekkor tudatosult bennem,
Hogy megnyertük a csatát.
Talán nem volt véletlen, hogy
Keresztezte utamat.
Ahogy épp csak hozzáértem,
Megmarkolta ujjamat.
Ettől én elbőgtem magam,
akár szégyen, akár nem.
Akkor ez a kis mozdulat
Sokat jelentett nekem.
Az az érzés, ami akkor
szélviharként elkapott,
erősebb volt mindennél, mit
bárki is megadhatott.
De az élet ment is tovább,
Úgy, ahogy megérkezett.
Az anya megjelentére
A düh majdnem szétvetett.
Felelőtlenül kint hagyta
Egyetlen kisbabáját.
A gyerek az anyja nélkül
Vívta meg nagy csatáját.
Az anya csak odabent járt,
A boltban válogatott.
Az én mesém, mint egy villám,
Az asszonyra úgy hatott.
Mint egy őrült, eszelősen
vizsgálta át a babát.
Megsajnáltam, mikor sírva,
hadarva szidta magát.
De a baba átvészelte
A viharos kalandot.
Szégyenében a fiatalasszony
sóhajtva elhallgatott.
A csecsemő egy kislány volt,
Krisztina volt a neve.
Még most is érzem ujjamon,
Ahogy markolt a keze.
Vajon merre járhat most ő?
Milyen lett az élete?
Bennem mindig is élni fog
Különös története.