Kőszobor
Kustra Gábor
Kőszobor
Kőből volt az arca, szíve,
Hallgatag volt és komor.
Csöndben és mozdulatlanul,
Némán állt a kőszobor.
Az emberek megbámulták,
Biztos nem fáj a szíve!
Nincs szüksége igaz szívre,
Hiszen nincsen senkije!
Kinek kell egy kőszívű és
Fakószürke kőszobor?
Akit bárki eszközként és
Puszta tárgyként birtokol.
Teltek a hetek és napok,
Jöttek felhők, viharok.
De a szobor nem szólhatott.
Emberek, itt hagytatok!
Azt hitték, hogy a kőszíve
Minden vihart elvisel,
Hiszen ő csak egy kőszobor,
Nem törődik senkivel.
Közelében egy nagy fa állt,
Hosszú ága felé nyúlt.
Csontos, nagy ujjai között
Jeges szél süvítve fújt.
Ám egyszer csak néma csönd lett,
Hallgatag, mint a halál.
A nagy, öreg fa ágára
Ekkor rászállt egy madár.
Színes madár volt, és apró.
Csodás hangon énekelt.
Dala a kőszobornak szólt,
Amit csak ő érthetett.
Kőszíve egy nagyot dobbant
Igaz szívként is akár.
Olyan szépen, gyönyörűen
Énekelt a kismadár.
Bár az arca nem mozdult, de
A szíve életre kelt.
De hiába volt mindez, mert
Senki mást nem érdekelt.
Ám a madár hamar elszállt,
A szobor szíve megállt.
E perctől már semmi más, csak
Sajgó lelke kiabált.
Kővé vált az arca, szíve,
Hallgatag lett, és komor.
Nem várt többé soha csodát,
Nem volt más, csak egy szobor.